Bevezető

Sziasztok! Egy kicsit hosszúra sikerült ez a "kis" bevezető, de remélem nem gond! :) Csak tisztázni akartam pár dolgot, és az első tanítási napot! Remélem szeretni fogjátok a sztorimat! :) Jó olvasást hozzá!
u.i.: egy-két ihletett a saját sulim adott; vannak azonosságok a történet és az életem között, azonban a sztori nem rólam szól, hanem kitalált!
 

„Hurrá! Szeptember 2-a van, hétfő!!” – valami ilyesmi gondolattal rúgtam le magamról a takarót reggel fél 7-kor, mikor felszólított az ébresztőm.

Anya már az egyen blúzomat vasalta, öcsém még aludt. Olyan jó neki, hogy még aludhat, neki ugyanis elég, ha negyed 8-kor kel, a suli 5 percre van csak innen.

A konyhában megragadtam a kiflit, és vadul rágcsálni kezdtem, mint a nyuszi a répát. Nagy bögre kakaóval koronáztam meg a reggelimet. Anya kész volt a vasalással, ezért hamar magamra vettem a gyönyörű fehér blúzt, a harisnyát, és a szoknyámat. Aztán utam a fürdibe vezetett. Fogat mostam, kifésültem a hajam, és egy kis sminket kentem magamra. Nem is nevezhető tulajdonképpen sminknek, hiszen csak egy kis korrektor volt rajtam meg szempillaspirál, mert anya utálja, ha úgy nézek ki, mint egy kéményből pottyant madárijesztő. Smink után visszatettem a szemüvegem az orromra, mert távollátó vagyok. Egyébként utálom a szemüveget minden álmom egy kontaktlencse, de anya megígérte, hogy majd kapok… majd…

Megkerestem a topánkámat, és még indulás előtt anya felkeltette Dávidot, hogy lassan kezdjen hozzá a reggelihez, mert el fog késni. Most persze anya engem kísért, és nem Dávidot, mivel nekem ez az első napom a gimiben. Indulás előtt egy óriási puszit adtam Dávidnak és akkor gooo gimi!

Szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt, és egész úton azon gondolkodtam, hogy vajon nem lett nagyon rövid a szoknyám? Mert nem szeretném, ha már az első napon ezért elítéljenek, de szerencsére anya megnyugtatott, hogy nem vészes. Úgyhogy meg volt a téma az autóban, nem mintha beszélhetnékem lett volna, annyira féltem és annyira izgatott voltam egyszerre, hogy köpni-nyelni nem tudtam idegességemben.

20 perc után megérkeztünk a gimi parkolójába. Kiszálltunk és hirtelen rengeteg fehérblúzos-kékszoknyás lány és öltönyös srác vett körül. Érthető volt, mert csak 10 perc múlva lesz 8 óra, szóval még belefér az időben, hogy kint üldögéljenek a padokon, és élvezzék a nap melegét.

Az aula azonnal megtetszett. Tágas, gyönyörű márványlapos aula ez, amit a diákok zsivajától volt tele. Ne de most hova kell menni? Merre vannak az osztálytársaim? Szerencsére anya már intézkedett, és megkérdezte az ügyeletes bácsit, hogy merre van a 9/c. És a legdurvább, hogy ott álltak előttem! Csak hát ugye hogy is ismerhetném őket. Oké, facebook… De az volt a baj, hogy egész nyáron el voltam tiltva a géptől, mert nem voltam hajlandó tanulni és inkább a barátnőkkel voltam…

Meglettek az osztálytársak, akik szintén az aulában álldogáltak egy kis csoportban. Mellettünk még egy osztály, és még egy… Egyszóval felsorakoztunk. A 2. és a 3. emeletről a felsősök kíváncsian bámultak bennünket. Elég ciki volt, na de ha mi is nagyobbak leszünk, mi is így fogunk röhögni a kicsiken! ;)

Megjelent a várva vár osztályfőnök és 8 előtt 2 perccel arra kérte a 34 fős osztályt, hogy álljon kettes oszlopba. Én az egyik lányosztálytársam mellé álltam. Nevét sajnos akkor még nem tudtam, azonban éreztem, hogy később jobban megismerem…

Megszólalt a 8 órai csengő, és hát ugye a szokásos: himnusz, ig. beszéd, „mindenkinek eredményekben gazdag…”. Vége lett az ünnepségnek, melyen anya mindvégig jelen volt, sőt majdnem minden osztálytársamat elkísérte valamelyik szülő… Kár, hogy engem csak egy tudott… Szóval ünnepség után anyához mentem, aki a bejáratnál állt. Adtam neki egy puszit, és gyorsan visszaszaladtam az osztályhoz. Elballagtunk az osztálytermünkbe, mindenki leült valahová. Sajnos, már rengetegen megbeszélték már az ülésrendet a facebookon, szóval nagyon aggódtam, hogy egyedül kell majd ülnöm. Lesz, ami lesz alapon leültem az ablak felőli sor 3 padjába. Később pedig odajött hozzám az a lány, aki mellett az ünnepségen álltam és megkérdezte, hogy mellé ülhetek-e. Én meg mondtam, hogy neki, hogy persze, és lehuppant mellém.

Az első 3 óra volt megtartva az is osztályfőnöki volt, ami abból állt, hogy tanárnő felolvasta a házirendet, a közelgő eseményeket, és elmondta a beadandó pénzeket. Az osztályban eközben érezni lehetett az elveszettséget, hogy senki nem találja a helyét, és az a fegyelem, amit ott volt az mindent megért. „Bárcsak a továbbiakban is ilyenek lennénk” – gondolhatta magában az ofő.

És hát teltek a napok, hetek, hónapok… Azóta összekovácsolódtunk, és már február van. Mindenki tudja mindenkinek a nevét, a tanárok nevét, és hát a tanárok is a mi nevünket. Túléltünk egy nagyon jó Verébtábort és Verébavatót, nyelvi karácsonyt (köztudott, hogy én nyelvi osztályba járok, és angolt tanulok második nyelvként pedig oroszt, a másik csoport pedig németet második nyelvként angolt). Sajnos volt 2 lány, aki elment, de 1 viszont jött. Így az osztálylétszám 33.

Ma pedig nagyon elgondolkodtam valami elképesztően fontos dolgon: mi lenne, ha kolis lennék?