Sziasztok! Egy kicsit hosszúra sikerült ez a "kis" bevezető, de remélem nem gond! :) Csak tisztázni akartam pár dolgot, és az első tanítási napot! Remélem szeretni fogjátok a sztorimat! :) Jó olvasást hozzá!
u.i.: egy-két ihletett a saját sulim adott; vannak azonosságok a történet és az életem között, azonban a sztori nem rólam szól, hanem kitalált!
„Hurrá! Szeptember
2-a van, hétfő!!” – valami ilyesmi gondolattal rúgtam le magamról a takarót
reggel fél 7-kor, mikor felszólított az ébresztőm.
Anya már az egyen
blúzomat vasalta, öcsém még aludt. Olyan jó neki, hogy még aludhat, neki
ugyanis elég, ha negyed 8-kor kel, a suli 5 percre van csak innen.
A konyhában
megragadtam a kiflit, és vadul rágcsálni kezdtem, mint a nyuszi a répát. Nagy
bögre kakaóval koronáztam meg a reggelimet. Anya kész volt a vasalással, ezért
hamar magamra vettem a gyönyörű fehér blúzt, a harisnyát, és a szoknyámat. Aztán
utam a fürdibe vezetett. Fogat mostam, kifésültem a hajam, és egy kis sminket
kentem magamra. Nem is nevezhető tulajdonképpen sminknek, hiszen csak egy kis
korrektor volt rajtam meg szempillaspirál, mert anya utálja, ha úgy nézek ki,
mint egy kéményből pottyant madárijesztő. Smink után visszatettem a szemüvegem
az orromra, mert távollátó vagyok. Egyébként utálom a szemüveget minden álmom
egy kontaktlencse, de anya megígérte, hogy majd kapok… majd…
Megkerestem a
topánkámat, és még indulás előtt anya felkeltette Dávidot, hogy lassan kezdjen
hozzá a reggelihez, mert el fog késni. Most persze anya engem kísért, és nem
Dávidot, mivel nekem ez az első napom a gimiben. Indulás előtt egy óriási
puszit adtam Dávidnak és akkor gooo gimi!
Szívem a torkomban
dobogott, alig kaptam levegőt, és egész úton azon gondolkodtam, hogy vajon nem
lett nagyon rövid a szoknyám? Mert nem szeretném, ha már az első napon ezért
elítéljenek, de szerencsére anya megnyugtatott, hogy nem vészes. Úgyhogy meg
volt a téma az autóban, nem mintha beszélhetnékem lett volna, annyira féltem és
annyira izgatott voltam egyszerre, hogy köpni-nyelni nem tudtam idegességemben.
20 perc után
megérkeztünk a gimi parkolójába. Kiszálltunk és hirtelen rengeteg
fehérblúzos-kékszoknyás lány és öltönyös srác vett körül. Érthető volt, mert
csak 10 perc múlva lesz 8 óra, szóval még belefér az időben, hogy kint
üldögéljenek a padokon, és élvezzék a nap melegét.
Az aula azonnal
megtetszett. Tágas, gyönyörű márványlapos aula ez, amit a diákok zsivajától
volt tele. Ne de most hova kell menni? Merre vannak az osztálytársaim?
Szerencsére anya már intézkedett, és megkérdezte az ügyeletes bácsit, hogy
merre van a 9/c. És a legdurvább, hogy ott álltak előttem! Csak hát ugye hogy
is ismerhetném őket. Oké, facebook… De az volt a baj, hogy egész nyáron el
voltam tiltva a géptől, mert nem voltam hajlandó tanulni és inkább a
barátnőkkel voltam…
Meglettek az
osztálytársak, akik szintén az aulában álldogáltak egy kis csoportban.
Mellettünk még egy osztály, és még egy… Egyszóval felsorakoztunk. A 2. és a 3.
emeletről a felsősök kíváncsian bámultak bennünket. Elég ciki volt, na de ha mi
is nagyobbak leszünk, mi is így fogunk röhögni a kicsiken! ;)
Megjelent a várva
vár osztályfőnök és 8 előtt 2 perccel arra kérte a 34 fős osztályt, hogy álljon
kettes oszlopba. Én az egyik lányosztálytársam mellé álltam. Nevét sajnos akkor
még nem tudtam, azonban éreztem, hogy később jobban megismerem…
Megszólalt a 8 órai
csengő, és hát ugye a szokásos: himnusz, ig. beszéd, „mindenkinek eredményekben
gazdag…”. Vége lett az ünnepségnek, melyen anya mindvégig jelen volt, sőt
majdnem minden osztálytársamat elkísérte valamelyik szülő… Kár, hogy engem csak
egy tudott… Szóval ünnepség után anyához mentem, aki a bejáratnál állt. Adtam
neki egy puszit, és gyorsan visszaszaladtam az osztályhoz. Elballagtunk az osztálytermünkbe,
mindenki leült valahová. Sajnos, már rengetegen megbeszélték már az ülésrendet
a facebookon, szóval nagyon aggódtam, hogy egyedül kell majd ülnöm. Lesz, ami
lesz alapon leültem az ablak felőli sor 3 padjába. Később pedig odajött hozzám
az a lány, aki mellett az ünnepségen álltam és megkérdezte, hogy mellé
ülhetek-e. Én meg mondtam, hogy neki, hogy persze, és lehuppant mellém.
Az első 3 óra volt
megtartva az is osztályfőnöki volt, ami abból állt, hogy tanárnő felolvasta a
házirendet, a közelgő eseményeket, és elmondta a beadandó pénzeket. Az
osztályban eközben érezni lehetett az elveszettséget, hogy senki nem találja a
helyét, és az a fegyelem, amit ott volt az mindent megért. „Bárcsak a
továbbiakban is ilyenek lennénk” – gondolhatta magában az ofő.
És hát teltek a
napok, hetek, hónapok… Azóta összekovácsolódtunk, és már február van. Mindenki
tudja mindenkinek a nevét, a tanárok nevét, és hát a tanárok is a mi nevünket.
Túléltünk egy nagyon jó Verébtábort és Verébavatót, nyelvi karácsonyt
(köztudott, hogy én nyelvi osztályba járok, és angolt tanulok második nyelvként
pedig oroszt, a másik csoport pedig németet második nyelvként angolt). Sajnos
volt 2 lány, aki elment, de 1 viszont jött. Így az osztálylétszám 33.
Ma pedig nagyon
elgondolkodtam valami elképesztően fontos dolgon: mi lenne, ha kolis lennék?
